Folytatom a ma este elkezdett beszámolómat...
A vasárnapunk viszonylag nyugodtan telt, Laura már nem volt lázas, és mivel már legalább ivott, nem kellett infúziót kapnia. A gyógyszereket továbbra is kapta, néhány falatot már evett is. Másnap kellett fülészetre mennünk, annak az eredményétől függött, hány napig kell maradnunk. A legjobbakban reménykedtem!
2008. december 15.
Másnap megint láztalanul ébredtünk és kissé kialvatlanul, mert tegnap délután kaptunk egy 5 hónapos kis szobatársat, aki nem nagyon szerette a kórházi környezetet, megszámolni sem tudom hányszor sírt éjszaka.
Kora délután átmentünk a fülészetre, itt az orvos közölte, hogy Laurának arcüreggyulladása van. Na bumm, ekkor már láttam, korai volt az öröm. Még mindig reménykedtem, hogy esetleg hazamehetünk, hiszen a gyógyszert szépen beveszi, infralámpánk is van, és otthoni környezetben mégis könnyebben gyógyulna, nem beszélve arról, hogy Martina is otthon lehetne velünk. Az orvosunk másképp gondolta, keddre még egy tüdő és arcüreg röntgent írt elő, így maradtunk.
2008. december 16.
Kedd, én tele reményekkel ébredtem, titkon éreztem, hogy nem lesz baj a röntgenen, Laurám olyan szépen gyógyult. Biztos voltam benne, hogy a mai estét már otthon töltjük. Délelőtt elmentünk röntgenre, az eredményre várunk már csak. Annyira biztos voltam a dolgomba, hogy már össze is pakoltam. ÉS ekkor beütött a baj, Laura hányni kezdett.
Még semmi rosszra nem gondoltam, a nővérke sem, vártunk. Laura elaludt. Amikor 2 óra múlva felébredt, már a hasa is ment. Ekkor már sejtettem, ezt a nyavalyát itt szedtük össze, és nem lesz gyors a felépülés belőle...
Délután még többször hányt, és hasmenése is volt, de semmit nem csináltak vele, azt mondták erre nem kell semmit adni, csak várni. Gyakorlatilag amit megivott, ki is hányta, volt hogy hányt és kakilt egyszerre, én pedig ott álltam tehetetlenül, és a szívem megszakadt érte. Az én pici lányom csak feküdt, mint egy darab fa, már beszélni sem tudott. A nővérek pedig higgadtan vették tudomásul a sokadik hányást is.
Ekkor kifakadtam, mert nem értettem , hogy miért nem csinálnak semmit, infúziót emlegettek, de sehol nem láttam, sőt orvost sem.
7 óra lehetett amikor elkezdtem kiabálni, hogy most rögtön szóljanak orvosnak, és csináljanak valamit a gyerekemmel, mert nem ezért vagyunk itt, hogy egyre rosszabbul legyen, és egyébként is mire várunk?
Laura szája már lila volt, ekkor megjelent egy nővére az infúzióval, legalább némi folyadékot kapott. Fél óra múlva egy orvos is ránézett, de azon kívül, hogy megkérdezte, hányszor hányt, és hányszor volt széklete, mást nem csinált. Illetve megállapította, hogy ezt a vírust már itt szedtük össze. Hát nem lettem jobban. Az éjszakát végigvirrasztottam mellette, folyamatosan ment neki az infúzió, még kétszer hányt, de egy keveset tudott aludni.
Volt időm gondolkozni az éjjel. Kedd van, ma volt Laura angol órája. Abban az időpontban nem tudtam a többi kisgyerekre gondolni, amikor az óra tartott, de a csendes estén eszembe jutottak.
És még valami. Jelenleg magányosan élek a lányaimmal, így most „csak” a gyermekeim és a munkám között kell rangsort felállítanom. Nagyon nehéz. A gyermekemet nem hagytam egyedül, nem mertem, így is túlságosan aggódtam érte, nem is tudtam volna elképzelni, hogy nélkülem kelljen itt maradnia, itt töltenie a napokat és az éjszakákat. A másik viszont, amit felnőttként tudok, hogy nem lehet következménye más emberek életére nézve annak, hogy az én kislányom beteg.
Pénteken úgy jöttem haza Balassagyarmatról, hogy tele voltam tervekkel, erre a hétre, tudtam, hogy melyik nap mit kell megcsinálnom, hogy minden szépen haladjon. Ez alapjaiban dőlt meg, hiszen már arra sem volt lehetőségem, hogy bevigyem a papírokat. Heni barátnőm segített nagyon sokat ebben a nehéz időben, ha bármire szükségem volt, ő hozta be nekem, és a munkahelyemre is ő vitte be, amit kellett, sőt a gyermekeknek az ovit is ő fizette be. Hálás vagyok neki, nélküle nem tudtam volna megoldani.
Eredeti terveink szerint ma lett volna a karácsonyi ünnepség a gyerekek angol foglalkozásán, ez is elmaradt. És ezt már nem tudjuk pótolni. A kolléganőim kiosztották helyettem az elkészített ajándék-kártyákat a szülőknek, kár hogy nem láttam az arcukat, amikor megkapták. És hogy nem mondhattam nekik személyesen, hogy Kellemes Karácsonyt kívánunk!
Helyette készítettük azt a néhány blog bejegyzést, amiben karácsonyi dalocskákat láthattok, kárpótlásul a személyes jókívánságok helyett.
